ZÁRSZÓ

Kemény volt...

A szervezők számára már az első napokban kiderült, hogy remek kis csapat jött össze és nem fogunk unatkozni a 17 nap alatt. Nem csalódtunk. Őszintén szólva a tavalyi futam is remekül sikerült, de az idei rali (köszönhetően nektek) talán még erősebb nyomot hagyott az általunk meglátogatott helyeken, a helyiekben és - bizunk benne - mindannyiunk életében. Fantasztikus 2,5 hét volt, amire szerintem mindig emlékezni fogunk. Nem hiszem, hogy lesz még egy alkalom, amikor 30 ember átalszik egy 6,2-es földrengést és senki nem vesz észre semmit az egészből :)

Szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki ott volt, hogy jelenlétével hozzájárult ahhoz, hogy a kaland teljesebb legyen, mert mindenki hozzátett valamit a futamhoz.

Köszönjük
-a Quart csapatnak, hogy nem adták fel és végignyomták a versenyt (és nem törték össze jobban sem magukat, sem a verdájukat),
- a Roncsbrigád (Moszkvics) csapatnak, hogy megmutatták: üres csomagtartóval és nulla felkészüléssel is előre lehet jutni,
- a Samara csapatnak, hogy megmutatták, 3 hetes ismeretség után is csapatot lehet alkotni és végigcsinálni a futamot úgy, hogy nem öljük meg a másikat (Timinek külön köszönjük, hogy Kapanban nem mészárolta le Kalasnyikovval a fél mezőnyt),
- a Triboli csapatnak (Thomas és Waltraud), akik megmutatták, hogy nincs lehetetlen és a kétkerék meghajtású Kübelwagennel megmásztak minden elképzelhető helyet időt és energiát nem kimélve,
- a 01-es Pace carnak, akik elképesztő topográfiai ismeretüket felhasználva megtalálták a Kaukázus egyetlen mocsarát 2600 méter magasan a Zagor hágónál és le is tesztelték a Pajeroval,
- a Texas Dream Teamnek, hogy első nap tökrevágták a Cherokeet, igy mindenütt vendégeskedhettek egy kicsit, és még csak meg sem ölték magukat első túrájukon (Alice-nek dicséretére legyen mondva a sevan tavi hátraszaltó, Charlesnak pedig Sztálin szülőháza előtt bemutatott aszfaltlefejelős produkció),
- a G'Roby csapatnak, akik szó nélkül türték, hogy használjuk mobil lakásukat és annak felszerelési tárgyait, mert itt-ott hiányos volt a felszerelésünk,
- a Lada csapatnak, akikre mindig lehetett számitani valahol az út mentén, ha az ember hátra maradt, hiszen mindig volt náluk pár üveg szesz, emellett nem hagyták éhen halni az érintett országok szerelőit sem,
- lengyel barátainknak, akik megmutatták nekünk, hogyan kell elpusztitani egy üveg vodkát (valamint 2 rendőrt) 5 perc alatt,
- a hajmeresztő mutatványokat bemutató Extreme Trifle csapatnak, akik Istanbultól Jerevánig szórakoztattak minket nem mindennapi produkcióikkal (igen, ők tényleg ennyire hülyék és mindig ilyenek),
- valamint csapaton kivül Gábornak a fenséges sevan-tavi paprikás csirkét és a tank tetején főzött csirkét és a médiamegjelenéseket, Gézának pedig azt, hogy rendületlenül rögzitett és forgatott és mindig megtaláta a legjobb alkalmat, hogy képünkbe nyomta a kameráját és felvegye a meztelen igazságot...

Köszönjük mindenkinek (és itt tolmácsolnám az intézmény vezetőinek köszönet nyilvánitását is), hogy részt vett a karitativ munkában és sok ezer kilométeren keresztül cipelte magával az ajándékokat a karabahi gyerekotthonnak.

Sajnos nem mindenkitől volt módunk elköszönni a záróbuli után (nem is tudom, hogy is volt pontosan a vége...), de tudomásunk szerint mindenki épen (egészségesen?) hazatért és próbál vissza illeszkedni a hétköznapokba.

Ha jól tudom, Géza anyaga a szeptember 26-i Fókusz Plusz adásában lesz megtekinthető, az anyagot később szintén feltesszük a honlapra.

17. nap - az utolsó kihívások, és: JEREVÁN! / Day 17 - tha last challenges and... YEREVAN!

Eljött hát ez a nap is - befutott a II. Kaukázus Rali mezőnye Yerevan-ba!

Magáról a mai szakaszról sok mindent nem lehet elmondani. Komoly kihívás már nem várt a résztvevőkre. Persze volt aki talált magának, a G'Roby csapat megkeresett egy számunkra ismeretlen utat a hegyeken át a Tatev monostorig, lelkes elbeszélésük alapján lehet hogy a jövő évi futam erre megy majd. Amúgy a Tatev épületegyüttese megéri a kitérőt, elég elképesztő helyen van az ország egyik legszebb vallási központja. Kár hogy egy ottfelejtett rozsdásodó toronydaru enyhén rontja a kolostor összképét.

Jerevánban már vártak minket örmény barátaink. Csodálatos szállást szerveztek a társaságnak, jó volt felfrissülni a szálloda medencéjében. Persze nincsen rózsa tövis nélkül, egy szovjet típusú asszony egy felmosóval erélyesen megtiltotta nekünk (tehát ő, a takinéni nekünk, a fizető vendégeknek) hogy a trambulinról ugráljunk mert vizes lesz a kő. Na nem is kellett kétszer mondani...

Jerevánról érdemes tudni hogy nem olyan érzése van az embernek hogy más országban van hanem mint egy másik bolygón - legalábbis ami a belvárost illeti. Modern, csillogó-villogó épületek, a világ legtöbb egy főre jutó nagy fekete autója. Érdekes és vicces egyszerre, miután az ember bebarangolta az ország eldugottabb, vidéki részeit is.

És az ellentétek. Az alábbi két kép egymástól 70 méterre készült:

Az esti díjkiosztó egy vadonat új és trendi kiülős étteremben volt. Ennek ellenére nem nagyon volt olyan ital, ami 1 Eurónak megfelelő összegnél drágább lett volna.
Ime a hivatalos végeredmény:

I. Quart Team - Gyurman Zoltán és Visnyovszki Ádám, Toyota Hilux

II. Texas Dream Team - Alice Yates és Charles Westrup, különféle járművek

III. Triboli Team - Waltraud Lang és Thomas Danuch, VW Kübelwagen (emberfeletti teljesítményt nyujtottak, tényleg)

16. nap: frontvonal, tűzszüneti zóna és újra Örményország / Day 16 - front line, demilitarized zone and back to Armenia

Reggel két feladatot kellett még teljesítenünk Stepanakert-ben. Egyik a vízum beszerzése (na ja, komoly ország, komoly szabályok...) a másik pedig a futam karitatív programjának kiteljesedése: a stepanakerti gyerekotthon meglátogatása volt. A külügyminisztérium lelkes munkatársa mindenben a segítségünkre volt, persze ez olyan nagyon nem gyorsította fel a szovjet bürokráciát (tulajdonképpen egyik ország sincsen, mégis mindkettő egyben jelen van ezen a megyényi területen).

A gyermekotthonban igazán meleg fogadtatásban volt részünk, örültek a magunkkal hozott mázsányi adománynak. Itt az állam igyekszik támogatni az ehhez hasonló árvaházakat, de a keret nagyon szűkös. Nem éheznek, fedél van a fejük felett - de minden ami ezen felül van az különleges. Minden csapat kivette a részét a munkából és rengeteg adományt hoztak magukkal annak ellenére, hogy sokan igazán kis méretű autóval indultak útnak, de így is találtak helyet az ajándékos dobozoknak és zsákoknak. Tengernyi játék és a kreatív fejlődést segítő eszköz került az asztalokra a csemeték és a vezetők nagy örömére.

A végén lett vagy fél egy mire el tudtunk indulni a tiltott zóna felé. Néhány csapatot győzködni kellett hogy erre menjen mert már ekkor látszott hogy éjszakai beérkezés lesz. Szerencsére mindenki nekidurálta magát - és örömmel hallgattuk később hogy "ezt kár lett volna kihagyni".

Az első döbbenet Aghdam valamikori százezres, ma elhagyott üres és romos városa. Kicsit nagyobb volt a feszkó a helyi katonák között mint korábban, ezt autónként ezer drammal és pár szál cigivel kellett feloldanunk. Megoldottuk. Az ameriakiakat valamiért visszafordították - vagy csak ők értelmezték így - ki tudja. Nem csoda hogy nem találták fel magukat, Aghdam régebbi város mint az Egyesült Államok.

A tűzszüneti zóna változó minőségű útjain a kihívás inkább lelki mint fizikai jellegű. Engem már elsőre is nagyon megérintett a valamikor gazdag és bőségesen termő táj elhagyatottsága, üressége. Egyedülálló mementója ez a táj az emberi butaságnak. Ide hoznám a világ összes politikusát edzőtáborozni. Kiraknám őket a mezőre egy sátorral aztán integessenek a lövészárkokban és magasleseken kuporgó távcsövező katonáknak, bízva abban hogy a tizenhat éve tartó status quo nem épp abban a pillanatban borul fel...

Aztán az iráni határ mentén húzódó Araks folyó partján visszaszerpentineztünk Örményországba, egy igazi szamárcsapás-szerű úton. Itt ugyan nagy élet továbbra sem volt (enyhén szólva...) de némiképp vigasztalt a tudat hogy már nem a senki földjén járunk. Volt például újra térerő.

Kapanig új út vezet, ezt már sötétben tettük meg, de meg se kottyant a napi etap fáradalmai után. A szállodában nyitott konyha és hideg italok vártak minket. A tulaj és barátai épp akkor értek vissza a vadászatból, Timi persze rögtön hadonászni kezdett az egyik tag AK-47-esével amitől mindenkit kirázott a hideg és sokan a földre buktak... Kissé hebrencs nőszemély.

15. nap - Ilyen ország nincs is: NKR / Day 15 - the weirdest country: NKR

Azaz Nagorno Karabah Republic.

A délszláv konfliktus mellett ez a táj Európa közelmúltjának másik háborús övezete. A másikkal ellentétben itt kézzelfogható nyo

mai vannak a vérontásnak, körülpillantva a gyönyörű tájon még nyilvánvalóbb minden háború feleslegessége. A Sevan tavat (és a háború minden nyomát magukon viselő városokat és embereket) magunk mögött hagyva felkapaszkodtunk a Sotk körüli aranybányákhoz, majd leereszkedtünk Karabah völgyeibe. A határőrbódénál egy Volgás elöljáró elmagyarázta hogy itt a frontvonal és megesznek az azeriek ha elkapnak, majd mosolyogva engedett utunkra.

Aztán jöttek a festői kanyonok és szurdokok, itt- ott kilőtt tankroncsokkal, emberekkel csak mutatóba találkoztunk. Az egyik folyóparti roncs tetején Gábor is beteljesítette küldetését, egy kiváló paprikás csirkét főzött. Az északi sark után ez nem volt kihívás a számára, de a hely hangulata talán még annál is szürreálisabb volt.

Az utak valamivel jobbak voltak mint korábban, ettől függetlenül offroad volt a javából. Egészen addig amíg már az államhatáron (ha van itt egyáltalán állam...) belül el nem értük az orosz-örmény milliárdos birodalmát. Nyolc kilométer kovácsoltvas kerítés a murvaörlő üzem körül, tükörsima aszfalt szerpentin, csillogó villogó kolostor a hegytetőn és Vank furcsa városkája... nehéz ezt szavakkal visszaadni, látni kell. Majd gyertek jól el és nézzétek meg :-)

Aztán Stepanakert, a furcsa állam furcsa fővárosa fürtökben mászkáló csajokkal, olcsó árakkal és remekbe szabott szovjet stílusú épületekkel. Minden fel van újítva, ami nem azt épp csinálják. Láthatólag az oroszok megvették az országot kilóra, minden egyes üzlet, szálloda, étterem bejáratánál vagy a recepciós pulton ott látható a karaahi mellett az orosz zászló is. A szálloda szerintünk valaha kórház lehetett, elmebeteg méretű helységei voltak a kórtermek, folyosóin ma is el lehetne szállásolni egy komplett sebesült hadosztályt. Érdekes egy hely ez, na.

A party kissé szolidabb keretek között folyt az éjjel, a csapat már fáradt. Holnap jön a világ egyik legelhagyatottabb vidéke, Agdam, a valaha százezres (ma teljesen szétlőtt) város, majd a Karabah és Azerbajdzsán közötti tűzszüneti zóna...

14. nap - ismét hegyek között + népekbarátsága parti no. 2 / Day 14. - in the mountains again + beautifulfriendship party no. 2.

A csodás Tbilisi reggel esővel és hűvös széllel köszöntött minket, ez nem volt túl bíztató az esti vadkempingre nézve. Azzal vigasztaltuk magunkat hogy még előttünk az örmény határ, meg a tó még messze van...

Tbilisitől a határ talán egy órányira van, útközben bevásároltunk az esti csirkepaprikáshoz, amit Gáborunk, a Lucullus Baráti Társaság prominens vezére vállalt be. A határtól kissé tartottunk, de tulajdonképpen csak kellemes meglepetések vártak. Főként hogy nem volt szinte senki előttünk, a vízum ára a májusinak ötödére csökkent és olcsóbb lett valamivel a méregdrága és igen felesleges örmény autós import export biztosítási mittomén papír. Mivel senki nem tudja elolvasni az örmény (és a grúz) írást a helyieken kivül ezért fogalmunk sincs mire kérnek kb. 40 eurót, de ilyesmiken nem akadunk fent. Meg úgy általában semmin se. A bankos ablaknál kaptunk szőlőt, a vámosokra várva megkínáltak vodkával. Béke és barátság.

A májusban a határra menekitett Ford Explorerünket nem sikerült kiszabaditanunk, mert a jelenlegi tulajdonos épp nem volt velünk, a sebtiben irt adásvételi szerződésünket nem fogadták el (meg amúgy semmilyen papirt sem), igy a megbeszéltek ellenére nem tudtuk elvinni, illetve a sokat szenvedett Tecas Dream Team részére felajánlani az autót. abban maradtunk a commandanteval, hogy amikor közös örmény barátunk megérkezik Jerevánba, akkor együtt visszajövünk ide és megejtjük az akciót.

Aztán ahogy hatoltunk befelé Örményországba az idő nem javult, az északi országrész meg valami irgalmatlan szakadt, úgyhogy kedvünk nem volt fényes. Voltak érdekes boltok, érdekes emberek, érdekes utak. Felmentünk az egyik legszentebb helyre az országban - ez a Haghpat monostor. Nagyon szépen helyreállították, történelmünkre büszke középeurópaiként érdekes belegondolni hogy a templomegyüttest 374-ben alapították, 450 körül már volt papnevelde és könyvtár, az első jelentősebb felujításon 1000-ben esett át... Valóban az európai kereszténység bölcsője, de hogy ennyire...

Emeltünk a hangulaton pár maligánfokot és korán elértük a táborhelyet. Az eső kellemetlenül szemetelt, száraz fát szerencsére vettünk útközben. Elhatároztuk hogy NO PASARAN, tüzet raktunk és elmentünk megkérdezni a helyi halászformákat hogy mi az előrejelzésük az esti időjárásra.

Konkrétan oroszul kiválóan beszélő Gábor barátunk tolmácsolásában így hangzott a párbeszéd:

-Aztán mit szól ehhez az esőhöz?

-Lóf*sz ez gyerekek, elmegy a f*szba.

Ha az ember 20 éve halászik ugyanott akkor van némi fogalma a környék klimatikus viszonyairól. Fél óra múlva mire elkezdtek beszállingózni a többiek csillagos volt az ég, ropogott a tűz, pucoltuk a hagymát a vacsorához.

Aztán persze kerekedett rettentő buli, evészet ivászat, népek barátsága. Színesítette a képet Alice hatpontos hátraszaltója a másfél méteres partfalról, valamint a helyiek, akik beálltak egy ladával középre és rém torzan nyomták a helyi Valerijt. Megfejtésre vár hogy miért van errefelé mindenkinek csak egy száma a magnóban amit hallgat. Ha valakinek van tippje ossza meg velem. Mi mindenesetre hajnal 3-ig iszogattunk a tábortűznél és hallgattunk a rákhalászunkat, aki ezerszer is megköszönte, hogy idejöttünk hozzá és az ő országába.

13. nap - újra aszfalt, Sztálin, és a szépséges Tbilisi / Day 13: asphalt again, Stalin and fabulous Tbilisi

Az eddigi sztorikhoz képest nyugodt nap következett, de sokan nem így élték meg a fővárosba vezető alig 300 kilométert.

Naná döglöttek voltunk, a tegnapi fáradalmak és az éjszakai vezetés "le a hegyről" sokat kivett

belőlünk. Goriba érve persze megérintett minket is a 2009-es élő Sztálin kultusz, nem lehet nem

viccesnek találni egy ilyen képet, nézzük csak azt az utcatáblát:

Épp itt parkoltunk és az Intourist Café & Bar-ban fogyasztottunk amikor befutott a versenyben utcahosszal vezető Quart Team - jó alaposan összetörték a gépük hátsó lökhárítóját. Semmi dráma, mindössze negyvennel nekitolattak egy közlekedési táblának, amikor meg akarták kérdezni néhány út szélén ácsorgó helyitől a helyes irányt. Senki sincs itt biztonságban - saját magától. A helyieknek meg elmagyarázták, hogy a magyarok igy szoktak útirányt kérdezni.

Utána irány Tbilisi. Talán az egész túra leghangulatosabb városa, minden bizonnyal itt a legőrültebb a közlekedés és itt van a legrosszabb táblázás. Tulajdonképpen nincs is tábla. A világ ezen a táján (Törökországtól keletre) amúgy is létezik egy afféle össznemzeti játék: találd meg az irányt magad, onnan fogod tudni hogy sikerült hogy találsz egy táblát, rajta a célod. Egészen érdekes kihívás például a Tbilisi reptér megtalálása éjjel, ajánlom mindenkinek. Előbb van kitéve egy sörreklám óriásplakáton egy Bon Voyage felirattal (érdekes az is hogy miért bon voyage, amikor a túloldala welcome, de ez legyen a cég titka) mint az hogy airport.

Ámde lehet apróságokon bosszankodni, csak minek. Összességében remek hely Grúzia, Tbilisi szintén.

Itt végre jó csajok, olasz tésztaételek és finom borok is találhatóak, meg wi-fi. Eme földi javakból a résztvevők egyéni izlésük szerint vették ki részüket.
A tbilisi hotelben nem volt felhőtlen a hangulat, miután az utolsónak érkező angolok jóindulattal is alig élhetőnek nevezhető szobá
kat kaptak, cserébe a csapat felvonult a legfelső emeleten található (egyébként csodás panorámát nyújtó teraszra és reggel hatig skót népdalokat orditva szórakoztatta a környéket. Hiába no, ha aludni nemlehet és már a könyvtár is be van zárva, valamivel csak múlatni kell az időt, különösen, ha épp akadt egy-két üveg gin meg sör.)

Mestia - Tkibuli: a 01-es csapat esete a hegyi láppal

Az történt hogy Bamako-t többször megjárt csapatunk (plusz Timi az Autósfórum.hu harcias szerkesztője) a hágó előtt párszáz méterrel ki akart kerülni az úton egy nagy kövekkel "ékesített" részt. Volt ott jobbra egy szimpatikus füves kerülő, benne egy nyom. Miután rutinból el is akadtunk, beraktuk a gépet négykerék-felező-diffizárba és kijöttünk - volna. Ekkor derült ki hogy amibe belementünk az egy zsombékos méter mély tőzegláp szerű lapály.

Nem szaporítom a szót: beragadtunk. És most jön a szép része. Mögöttünk csak a Kübelwagen jött, ők nem tudtak segíteni. Térerő nem volt. Előrementek, hátha találnak hálózatot és tudnak szólni G'Robiék Unimogjának - mert az látszott hogy itt csak nagyon komoly erőgép segíthet.

Mi vártunk, ástunk, tízkörömmel téptük a zsombékot hasztalan - és nem jött arra senki 5 órán keresztül.

Amikor már kissé idegesek lettünk jött egy ember lovon. Közölte -fél óra alatt- hogy ide nagy gép

kell. Kibökte hogy neki van egy és idehozza, majd elügetett. Még másfél órát nem jött senki, majd jött egy UAZ-os család. Kihúzni nem tudtak, már esteledett és bitang hideg kezdett lenni. 2700 méteren nem tréfa az éjszaka. Megbeszéltük hogy visszavisznek Ushguliba, majd reggel nekiugrunk a feladatnak újra. Mivel sötét volt és öt fok ez remek ötlet volt. Be is cuccoltunk heten az UAZ-ba, elindultunk lefelé. Egyszercsak jött szembe a felmentősereg, egy szebb napokat látott GAZ 69-es, a volánnál a lovas emberrel. Megköszöntük az UAZ-osok segitségét és felkapaszkodtunk a GAZ platójára. Ott szörföztünk ezúttal hegynek fel, egy szakadt deszkába kapaszkodva, irgalmatlan hidegben. Annyira szürreális helyzet volt hogy már csak röhögni tudtunk. De azt tiszta szívből.

A többi tulajdonképpen rutinmunka. Drótkötél felakaszt, rém felpörget, Pajero kint. Az erő vele volt.

Visszavackolódtunk és röpke hat és fél óra múlva már lent is voltunk a legközelebbi városban, Kutaisiben egy szállodában. Ittunk egy korty vodkát és bezuhantunk az ágyba.

12. nap - Mindenki újjászületett + a futam legnehezebb terepe / Day 12. - man and machine reborn + the trickiest stage of the rally

A Népek Barátsága Party másnapjának reggelén két megdöbbentő felfedezést is tettünk. Az egyik az volt hogy még élünk. A másik amikor konstatáltuk hogy a vendégházban szanaszéjjel fekszenek az összes angolok és mindhárom autójuk.

Kiderült hogy előző nap délutánra aranykezű török szerelőjüknek 4-5 féle típus (Renault, Opel, VW, Fiat) bontott alkatrészeiből sikerült összeraknia az Austin Montego futóművét. Először, amikor elkezdték szétbontani még kiszedtek belőle úgy 10 kiló homokot és 3 marék csigát-kagylót (ekkor el tudjátok képzelni, hogy milyen szemmel néztek), majd addig tetriszeztek, amig megcsinálták. Eddig csak az észak-afrikai szerelők előtt emeltönk kalapot hihetetlen kreativitásuk miatt, ezt most meg kell tennünk a török mesterek előtt is. Miután készen volt az autójuk, gondoltak egy merészet és végig vezetve hajnali 4-re értek fel Mestiába. Le a kalappal a teljesítményük előtt, igazi őrült fazonok de van szívük a dologhoz. Az amerikai versenycsapat, Alice és Charles Batumiban béreltek valami Nissan terepjárót, amivel érthetetlen módon egyben és probléma nélkül felértek Mestiába. Talán azért, met az autót Simon, az egyik angol srác vezette, miután a vezetőülést nem lehetett előretolni, igy csak az ő lába érte el a pedálokat. Pontjuk nincsen, lelkesedésük annál több.

A versenyben vezető Quart Team-et is meg kell dicsérnünk, töretlen küzdőszellemmel minden pontért elmennek, eközben nem kímélik a Hiluxot. Megérdemlik majd a győzelmet, bár mindig mindent el lehet rontani.

Éjjel találtunk egy izraeli srácot, megigértük neki hogy elvisszük Ushguliig. Reggel nagyokat nézett ahogy előkeveredett kis brigádunk - de nem mert nemet mondani :-) A kedves helyiek szintén zöld szinben pompáztak, meg is kínáltak egy nagy pohár fűszeres húslével. Tudom drámaian hangzik - drámai is volt, de hatott. Annyira hogy el tudtunk indulni.

Ushguli Európa legmagasabban fekvő állandóan lakott települése, 2600 méter felett van, a világörökség méltó része. Kimondhatatlanul szép hely, a környező 5000 méter körüli hegyek és a szinte karnyújtásnyira fekvő gleccserek lenyűgözöek. A kis szuvenírbolt a kétkerék-meghajtásúak számára a végállomás, nekik innen visszafelé vezetett az útjuk. A napszemüveges igen pihent társaság nekivágott a Zagor hágónak, majd a lefelé vezető kegyetlen csapásnak. Senki sem beszélt sokat, inkább a fényképezőgépek kattogtak. Az angolok és az amerikai csapat ma az elképesztő Mestia-Ushguli-Mestia távot teljesitették (90 km), igaz a szuvenyirboltnál hosszabb pihenőt tartottak (3 óra) és utána majdnem átmentek Oroszországba, ami onnan csak néhány kilométerre fekszik.

11. nap - Gátkelés, földrengés és homály... / Day 11 - dam driving, earthquake and the party of the century

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom ennek a napnak a történéseit akkor ennyit írnék:

Népek Barátsága Party

De ennél többet érdemel az olvasó. Reggel korán nekivágtak a csapatok (már akinek sikerült), hogy mielőbb felérjenek Mestiába, a Magas Kaukázus szívébe. Maga az út is pompás mulatság volt, remek (romhalmaz) utak, remek (romhalmaz) hidak, remek (romhalmaz) falvak, remek (romhalmaz) alagutak. Az út veszélyeire csak a vicces (elnézést de így van) útmenti síremlékek hívták fel a figyelmet.

Azon csapatok, akik megfogadták az itiner tanácsait és ellátogattak a szürreális Pockho Etseri nevű faluba, amely egy rettenetes vizzáró gát lábánál fekszik képet kaphattak az abháziai háború utáni állapotokról, a faluban csak néhány tucat ember él, de évről évre látszik, hogy szállingóznak vissza az emberek, újitják fel a házakat és már egy igazi kocsma is üzemel! Igaz, hogy csak UV zöld szinű ihatatlan üditőital van ott, ami nem tartalmaz alkoholt, de miután olyat senki nem iszik arrafelé, ez nem jelent problémát.
Sikerrel vettünk egy újabb akadályt. Kitaláltuk, hogy márpedig mi a gát tetején akarunk végigautózni, mert az vicces. Természetesen az angolok voltak ebben is a felbújtók. Hosszas cébézés az őrök és a kommandante között, és miután látták, hogy nem terroristák vagyunk, csak lökött külföldiek, átengedtek.

Az Inguri víztározó és a mesterséges tavat tápláló rohanó hegyi folyó mentén kanyarogtunk felfelé. Egyedülálló élmény, még a képek sem mutatják eléggé hűen a látványt. Igazi jutalomautózás volt mindenkinek.

Az Austinról még semmi biztató hir, még mindig Trabzonban dekkolnak. De állitólag feltalálták magukat és új kihivást kerestek: megpróbálják kiinni a várost az Efes készletéből. Sok sikert, srácok!

Az első csapatok a korai indulásnak köszönhetően jó korán, délután négy körül megérkeztek Mestiába, a csodálatos környezetben fekvő hegyi falucskába, Észak-Svaneti régió központjába. Tea, a szállásadónőnk már régi ismerősként köszöntött minket.

És ekkor kezdetét vette amire mi sem voltunk felkészülve. A város egyetlen éttermében (amely szerencsére egyben vendégház is, mégpedig az, ahol mi is laktunk) tartózkodó helyiek meglepve, de szeretettel fogadtak. Akkora szeretettel hogy az első dal 16.07-kor került rögzítésre, az első táncolós video (ezt már az időközben megérkező Quart Team vette fel) 16.20-kor.

És innen nem volt megállás. A folyamatosan érkező csapatoknak nem kellett GPS koordináta, hang után tájékozódhattak. A helyi rendőrség közbelépése csak rontott a helyzeten, estefelé némely résztvevők már a rendőr parancsnok letépett címeres ingében táncoltak, miközben a rendőrök próbálták túlélni a vodkarohamokat (egyébként sikertelenül).

Időnként benyomtunk egy-egy Tankcsapda számot - meg is lepődtek vendéglátóink - de percek mulva visszakerült a helyi fősláger. Egyikünk sem felejti el egyhamar a "Valerij" című számot... ez volt az egyik abból a kettő számból, amit ők adtak a bulihoz.

Hajnalban kerültünk ágyba, az éjszaka tövábbi történéseit borítsa a felejtés jótékony homálya. Érdekesség hogy az éjjel volt egy 6,2-es erősségű földrengés, mesélték, hogy minden mozgott, zörögtek a csillárok. A futamon résztvevő 30 csapattagból ez senki sem vette észre... ez talán elmond valamit.

10. nap - Adjaria hegyein keresztül / Day 10. - Crossing the mountains of Adjaria

Egy kemény nap krónikája.

Tavaly a robbanásveszélyes szituáció miatt ki kellett vennünk a futamból az Adjarián átvezető szakaszt. Most nagy örömünkre megmutathattuk indulóinknak ezt a csodás tájat és még hozzátettünk egy kicsit a Borjomi-Kharagauli nemzeti parkon átvezető hegyi úttal.

Az első beetető hatvan kilóméteres új aszfalt után hiánytalan létszámban nekiugrottunk felmászni első grúz hágónkra. Ez mindenkinek sikerült is, a "kétkerekesek" kissé megszenvedték a dolgot de megoldották a feladatot - riszpekt! A hágónál lévő falucskában nyitva volt a közért, be is néztek páran. Egyedülálló élmény. Volt vodka, strandpapucs, keksz és valami ismeretlen tápanyag, valószínüleg embereknek. Nem érte meg a próbát... Kisebb buli kerekedett a hágón, amikor előkerül két darab 2 nappal korábban megvett 10 kilós dinnye, amit kettévágva vodkával izesitettünk (csak a rend kedvéért, illetve, hogy ne legyenek elvonási tünetek), viszont meglepően izletes lett.
A táj végig elképesztő, percenként váltakozó növényzet és még ennél is több meglepetést tartogató útviszonyok.

Leérkezve erről a magaslatról irány a nemzeti park! A sorompónál a Ranger feliratű ingben feszítő helyi forma minden autót ellenőrzött, kétkerék-meghajtással nem engedett be senkit (jogos). Ez alól Thomas és Waltraud jelentettek kivételt, akiknek narancssárga Kübelwagenjét még a rutinos Ranger sem tudta besorolni. Inkább beengedte. Akiket visszafordított azokat a sorompó mellett táborozó (és már délután emelkedett hangulatban levő) helyiek vigasztalták - az XXL Team például egy üveg jégbehűtött vodkát kapott. Azt hiszem megfelelő kárpótlás volt.

Vad erdei szerpentinezés következett föl-le, a tetején köddel és hideggel. A 00-ás Pace car már teljesen sötétben ért az újabb hágóhoz, ahol a helyi pásztorok legnagyobb megdöbbenésére majdnem egy tanya udvarán, illetve az istállóban kötött ki, miután a látótávolság kb. 30 cm volt. A tulajnak percekig kellett mutogatni, hogy hol megy az út (ami 2 méterre a tanya kapujától vezetett.) Lefelé várt még ránk némi lépcsőzés a szikláson. Lassú de élvezetes off-roadozás volt.

Kutaisiben a tavaly már megismert pazar kilátással bíró Beka hotel és a százéves (vagy kicsit talán fiatalabb), semmilyen nyelven nem beszélő de rém kedves házigazda házaspár várta a mezőnyt szokás szerint terülj-terülj asztalkámmal és rettenetes helyi házipálinkával, azaz csacsával.

Kaja, pia zseniális, mindenki örül.

9. nap - Török autópályák, baleset, Grúzia / Day 9. - Turkish highways, accident, Georgia

Ott hagytuk abba hogy pihenőnap a tengerparton, meg közel a beach-party.

Na az volt rendesen. Meggyőződhettünk több dologról. Leginkább arról hogy a vallási tradíciók (pl. Ramadan) értelmezése országonként igencsak eltérő lehet. Ezt ékesen bizonyította a kezdetben zordonnak tűnő Kávéfőző Néni spontán tűzugró performansza, valamint a korábban szintén visszafogott Mindenes Srác bemutató előadása a filléres műanyag székek hőértékéről. Elég az hozzá, hogy a kemping személyzete is rendesen fogyasztott a tábortűz mellett felbukkanó üvegekből és láthatóan nem voltak ehhez szokva, igy mindenkiből kijött a bizonyitási vágy, mint Tóniból, aki gimnazista korunban (néhány vodka után) meg akarta mutatni, hogy ő bizony át tud mászni az üvegszilánkokkal kidekorált strandkeritésen... bár a tüzifa még messze nem fogyott el, szépen olvasztottuk bele a múanyag székeket a homokba, "egyszerélünk" alapon.
A török és a magyar nép barátságát nem kellett ápolnunk, azzal minden sarkon szembesül az erre kóborló magyar.

Batumiig hátravolt még a tengerparti gyorsforgalmi szakasz, valamint a török grúz határ. Az előbbiről nincs mit mondani. Egy igazi mai török mérnöki megoldást láthattunk. Mintegy 600 kilométeres szakaszon feltöltötték a tenegerparti sávot kb. 100 méteres szélességben, és az így nyert területen kialakítottak egy kétszer két-, néhol háromsávos gyorsforgalmi utat. Ahol ez a domborzat miatt nem volt lehetséges ott tetszőlegesen váltakozik a tüneli-viyadügü kombináció. Döbbenetes mérnöki munka, mint ahogyan a törökországi dimenziók minden szempontból döbbenetesek.

Az amerikai csapatot az ág is húzza, de most ők is ágat játszanak és húzzák az angolokat. Miután a Texas Dream Team az elmúlt napokban az angol csapattal utazott, Charles úgy gondolta, hogy besegit azzal, hogy vezet egy kicsit, amig a többiek pihennek. Nem sokkal később sikerült nyolcvannal ráhajtania egy méretes betontömbre és leamortizálni az Austin Montego teljes első futóművet. Az utasoknak szerencsére nem lett baja, a Montegot Trabzonba trailerezték, ahol azon agyaltak, hogyan lehet lepapirozni, hogy kitöröljék a nyilvántartásból és elhagyhassák az országot. Ez szombat este lévén nem működött, a szerviz sem tudott mit mondani, miután ők is csak hétfőtől dolgoztak, igy a csapat egy része ott maradt, a 00-ás szervezői autó pedig felvette az amerikai csapatot + Gézát az RTL riporterét, valamint mindannyiuk cuccát és elindultak Grúzia felé a csordulásig megtömött Discoveryvel.

A török-grúz határ tulajdonképpen sima ügy. Szembesülés azzal hogy az értelmetlen tülekedés és a szervezetlenség még mindig -eddig csak dicsért- török barátaink alaptulajdonsága, valamint a grúzok vendégszeretetével. Tizenhétszer welcome in Georgia, három vállveregetés (újra) amiért tavaly voltam kétszer, valamint a varázsszó működése a vámvizsgálatnál. A dugig tömött Pajero hátsó ajtaja kitárul. Benne irgalmatlan kupleráj. A kérdő tekintetre csak ennyit bökött ki sofőrünk: "KEMPING".

És hihetetlen de - ENNYI! Senki tovább semmit nem kérdez, percek alatt bent vagyunk Grúziában. Javasoljuk mindenkinek eme varázsszó használatát, akik nem akarnak 3 másodpercnél többet tölteni a vámon. Ez mindenhol bejön.

Batumiban minden rendben. Persze a lefoglalt szálláson senki nem tud semmit, ott tipródtak (jogosan) az ideges és fáradt csapatok, de mindössze tizenöt perc és egy helyi testvérpár önzetlen segitsége kellett a helyzet megoldásához. A később érkezőket már a kényelmes szállás fogadta. Szervezőként izzasztó feladat, de erre itt számítani kell. Lelkesen gyakorolják a vendéglátást az itteniek de rutin híján még sok a döccenő. A szálloda teraszáról igazán élettel teli volt a kilátás. Nagyon tetszett. Ha valaki kinézett szemből (kb. 2.5 méter) barátságosan köszöntünk. Otthonos hely na.

Kaja, pia zseniális, mindenki elégedett.

A túra története - hamarosan / The complete story - soon.

Elnézést kérünk minden kedves érdeklődőtől, amiért nem osztottunk meg több infót a túra során. Hol az internet, hol az idő hiánya gátolt meg minket abban, hogy nyomjuk az infókat. És persze sokszor nagyon elfáradtunk a nap végére. Néhány napon belül mindent pótolni fogunk, nézz vissza később!

Addig is hadd ajánljuk néhány csapat blogját!

http://moszkvicsslusszkulcs.blog.hu
http://www.mr1-kossuth.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=99709&Itemid=103

=========================================================


We apologize for not publishing more on the blog during the rally. The lack of internet and sometimes the lack of time is what we can blame. And of course we got really tired by the end of the day. We promise to share the whole story with you soon. Come back in a couple of days!



This photo was probably taken on the final party in Yerevan. Tired team members...

09.04. OHRID - BELMEKEN - ISTANBUL - SINOP

Még annyit Ohridhoz hogy nem kis megütközést keltett a Moszkvics a Metropol Lake Resort többi lakója körében amikor kipufogó nélkül begördült.
Amúgy érdekes párhuzamosságokat találtunk a szállódát (rajtunk kivül) kizárólagosan uraló szerb és izraeli nyugdíjas turistacsoportok között. Mindegyikük bagózik mint a gyárkémény és egyik sem köszön vissza.
De félre a társadalomkritikát hiszen a népek barátságát ápolni jöttünk...





Másnapi célunk a tavalyi túrához hasonlóan a Belmeken tónál volt. A szervezőknek és a veteránoknak erős déja vu érzései voltak. Gyakorlatilag ugyanúgy jártunk. Mindenki odaért, gyönyörű volt az út, rettenetes hideg volt éjjel és irgalmatlan állapotban ébredtünk. Mert hát valamivel fűteni kellett, és a tábortűz nem volt elég... Csapra vertük a Lucullus Baráti Társaság adományát, alig volt zavaró a marmonkannából kioldódott enyhe szappanos mellékíz. A vacsorát szintén nekik köszönhetjük, Gábor barátunk kecskepörköltje (vagy valami olyasmi) igen jól sikerült.






A fentiek fényében meglepetésnek is tekinthető hogy tegnapelőtt késő estére mindenki elérte Istanbult. Felbukkant az XXL brigád ladája is, egyelőre a hűtés-probléma megoldódni látszik, reményeik szerint innentől tartani tudják a lépést. Insallah...

Még a macedóniai Velesben felszedtük az amerikai csapatot, akik 3 vagy 4 napig dekkoltak egy horvát faluban várva arra, hogy valami lesz az autójukkal, vagy valaki/valami kimenti onnan őket. Miután egyre zavarosabb üzeneteket kaptunk tőlük telefonon és napról napra korábban kezdtek hozzá a borkóstolóhoz, javasoltuk nekik a helyszin sürgős elhagyását. A Cherokeet biztonságos helyre rakták és vonatra szálltak, hogy ismét csatlakozzanak hozzánk. Autójuk tehát még nincs de jókedvük töretlen. Ez bámulatos ahhoz képest amin keresztülmentek. De ez az a hozzáállás ami kell ide - egy barátunkat idézem: "Ha gond van - nincs gond".

Az RTL-klub riportere, Géza egész napokat tölt különféle járművekből lógva. Mivel Törökországban az utak nagyon jók ezért ez itt nem veszélyes de reméljük felhagy ezzel a szokásával Grúziában. Persze igyekszünk vigyázni rá.

Istanbulban nem volt nagy városnézés, hulla volt mindenki. Bedobtunk valami kaját, örültünk kicsit a majdnem teljes létszámban megérkező és hozzánk kicsit késve becsatlakozó három angol csapatnak (igazi őrült formák, egy rakétaautónak maszkírozott kis peugeot-val, egy festett lángnyelvekkel borított másik kétkerékhajtásos francia csodával és egy özönvíz előtti Austin Montego-val szállnak be a túrába, amit állítólag illuminált állapotban hirtelen felindulásból vettek az ibéjen 150 fontért. Elnézve az autót ez simán lehetséges.) és gyorsan nyugovóra tértünk kies szállásunkon. Ez egy átutazó-szálló a buszpályaudvar sarkában, kissé koszos, büdös és rózsaszínűre vannak festve a falak, de a matrac kényelmes - és most ez volt az egyetlen lényeges dolog.


Ez után várt ránk a leghosszabb és legmonotonabb szakasz keresztül Törökország északi hegyein Sinopig, amely a Fekete-tengeri Zamárdi és egyben a legészakibb pontja az országnak. 740 km, nem volt majális de legyűrtük.




Célállomásunk és a mai pihenőnap bázisa egy tengerparti kemping. Most délután 2 óra, mindenki beért, a banda (leginkább a teljesen hülye angol kontingens) éppen elakadóst játszik a tengerparton, a szervezők terepjárói és a kemping tulajának segítségével akik lelkesen huzgálják a bolond turisztokat. Perceken múlt, hogy az elakadt Austint nem vitte el teljesen az időközben megérkező dagály, de végül azt is kimentettük a méteres vizből. Este beach-party várható, de csak szépen finoman mert holnap még vár ránk egy nagy adag török tengerparti autóút a grúziai Batumi-ig.

Helyzetjelentés az elmúlt 2 napról / Riport from the last 2 days

Rövid helyzetjelentés, hiszen a csapatok hamarosan útra kelnek...

Macedóniában vagyunk, az Ohrid-tó partján található Bellevue hotelben éjszakáztunk - sokáig az utolsó kényeztetés a versenyzőknek, ma már vadkemping vár minket a Bulgáriai Belmeken-tó partján.

Az elmúlt napokban sok csapat küzdött a hegyekkel és nem csak a Ladák és Moszkvicsok. A 02-es rajtszámú Quart team olyan előzékeny volt egy szűk albán úton, hogy sikerült autójukat az útmenti meredek árokba kormányozni, az autó szinte oldalára dőlve várta a segítséget. Az meg is érkezett hamarosan kb. 50 falusi formájában, akik mind segíteni akartak. A Toyota Hiace-t megpróbálta kihúzni néhány terepjáró, sikertelenül, végül egy markolónak sikerült kiemelni az autót. A jármű és legénysége jól vannak.

A bordó Lada kombiban utazó XXL csapat folyamatosan hűtés problémákkal küzd, utoljára az első éjszaka, Mostarban mutatták magukat, de tegnap ők is elértek Ohridba. Albániában 5 szerelő nézte meg és nyúlt az autóhoz, de bevallásuk szerint jobb nem lett. Viszont 100 liter vizet már beleöntöttek a folyamatosan szivárgó hűtöbe, amin nem működik a ventilátor sem. Különösen hasznos a meredek hegyi utakon.

Az amerikai Texas Dream Team feladta a bázisát a magyar határ mellett fekvő Nova Gradiska faluban, ahol 3 napig húzták meg magukat, miután megfőztés a Jeep Cherokee motorját. Vonattal Skopjéba érkeznek ma reggel, majd Stip városában csatlakoznak a mezőnyhöz. Megpróbálunk szerezni nekik egy Ladát, hátha azzal nagyobb szerencséjük lesz...

A Moszkvics és legénysége elképesztő küzdőszellemről tett tanúbizonyságot, az autó bár folyamatosan ilyen-olyan problémákkal küzd, fáradhatatlanul falja a kilométereket még a szörnyű albán hegyi utakon is. Tegnap elhagytak úgy 1.5 méter kipufogót 2 dobbal, de ettől csak férfiasabb lett a gép hangja. Néha felforrt a víz, de ilyen apróságok nem fognak ki egy vérbeli Kaukázus Rali versenyzőn.

A mai nap csodálatos helyen, a Belmeken-tó partján vadkempingezik a mezőny, majd másnap elindul Istanbul felé, ahonnan újra bejelentkezünk.

Sajnos képeket eleddig nem volt időnk feltölteni, de ami késik nem múlik ugyebár...