Az utolsó napok: rákok, vakvezetés és a szürreális Karabah / The last days: crabs in the car, driving blind, and the surreal Karabakh

PLEASE SCROLL DOWN FOR THE ENGLISH VERISON!

Egy napos tbiliszi pihenést (pontosabban főként Internetezést) követően indultunk utunk utolsó szakaszára, Örményország felé. Örményország (és pláne Karabah) a legkevésbé sem az Internet elterjedtségéről híres – ezért nem tudtuk blogunkat sem frissíteni Grúzia után. Mi kérünk elnézést.

A grúz kitérők miatt sietősre kellett fognunk a tempónkat, de keresztül-kasul bejártuk felmérőtúránk utolsó országát is. Itt mindjárt meg is kell hogy torpanjunk egy pillanatra, mert nem teljesen biztos, hogy hány is ez az ország. Szerintünk legalább négy. Örményország, a (csak az örmények és Oroszország által elismert) Hegyi Karabah Köztársaság , az ugyancsak az örmények által ellenőrzött tűzszüneti zóna, és Jereván mind külön-külön világ.

A határ után a festői szépségű Sevan-tó felé vettük az irányt. Jerevánhoz való közelsége miatt ez a 2000 méteren fekvő tó az örmények kedvenc nyaralóhelye. Persze mi nem a turistás részeket céloztuk meg hanem a tó keleti partjat es a kornyező hegyeket. Egészen remek időt sikerült kifognunk, gyakorlatilag nem lattunk semmit. Egy szurke esőfelhőben autóztunk egész nap.



Ez azéert jó mert igy legalább nekünk is újdonság lesz a szeptemberben varható jó időben a kilátás, ugyanis a napi szakasz jelentős része teljesen új utakon halad, és szeptemberben ragyogó napsütés és 30 fok vár majd minket.



Szerencsere a tó körül kiderült az ég, találtunk egy klassz kempingező helyet, a nem messze megtelepedett láthatóan antialkoholista rákhalászok varható társasága egzotikus estével kecsegtet. Kaptunk is egy (már megint) valahonnan előkerülő mestertől egy reklámszatyornyi rákot. Nem tudjuk, mit gondolhatott, hogy mit fogunk velük csinálni, de olyan lelkesen és jószivvel adta, hogy nem lehetett visszautasitani. Persze nem álltunk meg rákot sütni és a szállodába sem vittük magunkkal, az első adandó alkalommal visszadobáltuk őket a tóba. Majd a szakember kifogja őket ismét és szeptemberben megesszük. (Már aki.)



Ezután ismét fel a hegyre es irány Karabah! Az idő visszváltozott a korábbira, a Sotk-hágónál az utat is nehéz volt megtalálni a tejfölben. Ránk is esteledett, az esőben-sárban sokáig emlékezetes éjszakank volt amig felértünk a világ egyik legszürreálisabb helyére, Vankba. Ezt a falvat egy innen szarmazó orosz állampolgárságú milliárdos gyakorlatilag megvette, lakosaival, útjaival és az egyik leglátogatottabb örmény monostorral, a Gandzasarral együtt. A szinpadias külsőségekben megnyilvánuló gazdagság nem jár együtt a jóizléssel, de ennek örülnünk kell – még egy ilyen helyet aligha hord hátán a föld.

Masnap vizumügyintéztünk, a futam jótékonysági akciójának helyszinét kerestük meg, igy a fővárosban Stepanakertben aludtunk, mivel tudtuk hogy egy olyan 10-12 órás szakasz van előttünk – keresztül az örmeny-azeri-iráni határnál elterülő tűzszüneti zónán- ahol nemhogy szállás nincs, de embert, sőt vizet sem nagyon találni.





Na itt folytatódott a szürreál-tours, a szálloda kb. 6000 négyzetméteres szintjén csak mi voltunk, egy kb. 70m2-es lakás volt a szobánk. Itt sokszor tényleg olyan épitkezések zajlanak amiknek semmi értelme nincsen... Vagy egy nagyszábasú pénzmosoda az egész ország, vagy minden gazdag örmény származású orosz meg akarja mutatni hogy neki mire telik – vagy mindkettő. Vicces.

Az ezután következő szakasz, azaz a korábban emlitett tűzszüneti zóna tavaly a futam egyik meghatározó élménye volt – ez idén is igy lesz.



A lerombolt, nyomasztó Agdam "utcáin" járva, a szakadt és láthatóan semmi jóra nem számitó Martuni boltjában tajvani jegesteát vásárolva vagy Jabrail valamikor komoly forgalmat látott közlekedési tábláit fényképezve kikerülhetetlen a kérdés: miért alakult igy ennek a jobb sorsra érdemes régiónak a sorsa, lesz-e valaha megoldás? Visszaköltözhet vajon az élet, újra terem majd szőlő, állnak majd emberek a buszmegállóban?
Nincs válasz. Elkepesztő hely.





Kifejezetten felüdülés volt az utolsó offroad szakasz után visszaérni Örmenyországba, ismét emberek között lenni. Az utolsó szakasz már jutalomjáték volt, meglátogattuk a tatevi monostort, ahol pazar versenyfeladatokat találtunk ki, nehogy unatkozzanak majd a resztvevők.





További három óra és két 2000 méter fölötti hágó után ritkán látható lélegzetelállitó látvánnyal köszöntött minket az Ararat és Jereván.



Jó újra itt lenni. Melós, de eredményes egy hónapot töltöttünk el, és biztosak vagyunk benne, hogy sikerült érdekes futamot organizálnunk. Nekünk mindenesetre tetszik.
KALANDRA FEL!!!



==============================================================



After a day of rest (or rather hanging on the internet) we started off for the last section of our journey towards Armenia.

Due to the detours in Georgia we had to hurry up a bit but we did roam around the last country of our scouting tour. Or two countries depending of your point of view, as there are quite different regions here. We have Armenia first of all, then NKR (Nagorno Karabakh Republic), a country only recognized by Armenia and the cease fire zone which is also controlled by Armenia but it's neither part of Armenia (actually it's Azerbaijan) nor Karabakh. And of course Yerevan which is a separate world within Armenia.

After crossing the border (and spending almost 3 hours with the bloody paperwork again) we turned towards the picturesque Lake Sevan. This is the favourite holiday or picnic spot of the people of Yerevan since this Lake at almost 2000 meters is quite close to the capital.

Obviously we didn't intend to drive to the touristic places but the Eastern shore of the lake and the surrounding mountains. The weather was definitely not on our side again, we couldn't see anything while we were driving towards the Berd pass, driving in a cloud all day.



At least this road will be a novelty for us too. The weather in September is much more pleasant, hopefully bright sunshine and 30 degrees.

Luckily when we reached the lake the sun was shining again so we could find a great camping spot for the teams. A really relaxing and nice place - nobody around just the nature and us.



Err... with the exception of the markedly alcoholic (crab) fishermen in the neighbourhood. Just like always, a man walked towards us from nowhere and he insisted giving us a plastic bag of fresh (living) crabs. We had no idea what he might have thought what we were doing with these animals, but he was so kind that we couldn't say no to him so we took the crabs in the bag and put behind the front seat - temporarily.

Obviously we didn't want to take the stuff with us into our hotel in Stepanakert and fry it, after a couple of kilometers we stopped again and threw poor crabs back into the lake. The guy will catch them again and we'll eat them in September.



After this adventure with the crabs we took the road West and drove towards Karabakh. The weather changed back and we could hardly see the road while we were crossing the Sotk pass, like driving in milk.



It was around 9 PM when we arrived to one of the most surreal villages in the world, Vank.
This village is pretty much bought by an Armenian-Russian billionaire including the people, the roads and the lands. He is at the same time the greatest philanthropist in Armenia who spend countless amount of money for renovating one of the best monasteries, Gandzasar, and modernizing the village Vank as well. Well, money doesn't necessarily com with style (you will see what we mean :) but the purpose is noble so let's not criticize it.



Next day we took care of our visas as unlike in most countries you need to buy your visa after reaching the capital not at the border... (there's no real border to be honest). And we spent some hours with the charity project, visited the boarding school we intended to support and talked with the director of the school and a friendly guy from the Ministry of Foreign Affairs who were at the same time a member of a local NGO and helped us in translating and interpreting.





By the time we finished everything we wanted to do it was already 5 PM and it didn't make any sense to start driving through the whole Karabakh region at night. There's no accommodation, no people, even finding water can be tricky. So we decided to stay for the night. It's a very livable city, relaxed and funny.

The hotel we found is another crazy building. Sometimes we see buildings in this region which doesn't make any sense through (Western) European eyes.
The hotel looked like a shopping mall from the outside, there was not even a sign saying this building is a hotel.



OK, they opened it 3 weeks ago, so probably we were the first people living there. The average room size is 70 sq. meters (or bigger) with huge wardrobes and other furniture which is quite unusual in a hotel where people spend a night or two. The first floor is about 6000 square meters really, but two-third of this area is the corridor which is 50 meters long and 10 meters wide with dozens of leather sofas and armchairs.



So we concluded that it's (and the other similar doesn't-make-any-sense buildings) money laundry or all these rich Russian people who invest into these want to show off with their money or both. Funny.

The next stage is the case-fire zone which we visited last year too and we're sure it will be one of the highlights this year too.

While walking on the streets of the completely ruined Aghdam (once a city with 100,000 inhabitants), shopping canned ice tea from Taiwan in a small shop of Martuni (a location which seen better days) or making photos of the rusting traffic signs of Jabrail (which once witnessed heavy traffic)the question is obvious: why is this the fate of this region, is there a solution for this situation? Can life come back here, will they crop the grape, will people stand in the bus stops again? But there's no answer. A truly shocking place.





It was a pleasure to arrive back to Armenia after the last offroad stage and see people around us. The last day's drive will be an easy one from Kapan to Yerevan, we visited the famous monastery of Tatev and created funny geocaching challenges for the competitors.



3 more hours and two more passes later the Ararat welcomed us with a stunning view (at last not in clouds). Yerevan was just a short drive from here.



It's good to be here again. We spent a hard-working and all together successful month in the region and we are sure that we put together an impressive route for the participants and they'll love this year's Caucasian Challenge. We do like it.
Now up for adventure!

Grúzia szívében szép az élet... / Georgia on my mind...

FOR THE ENGLISH VERISON - SCOLL DOWN!

A batumi pihenő-munkanap után nekivágtunk a festői Adjarianak. Ez az országrész arról nevezetes, hogy egyetlen műút szeli keresztül, amelyet minden térkép vastag piros vonallal jelöl. A valóságban az M8-as pont olyan, mint a magyar: nem létezik. A piros vonal is inkább azt jelentheti: ne használd! Nekünk azért pont megteszi majd, mert a táj elképesztő. Gyönyörű szurdokokban, lélegzetelállító fennsíkokon, és szinte járhatatlan hegyi ösvényeken halad majd a verseny útvonala e szakaszon.





Az útvonalvezetésen két okból sem szabad kiakadnia a Kaukázus Rali résztvevőinek. Egyrészt el kell fogadni, hogy errefelé ennyire telik, másrészt pedig belegondolni, hogy a helyieknek naponta kell ezeken az utakon járniuk. Mondjuk a népsűrűség is pont ennek megfelelő. Néha szembejött egy-egy Niva, Zil, Kraz, esetenként pedig a régi Ford Transitokból, és vakmerő sofőrjeikből álló marshutka-hálózat némely tagja, és ennyi. No meg néhány, ki tudja honnan, ki tudja hová gyalogló ember. Ez egyébként felderítő utunk egyik visszatérő kérdése volt (ahogy korábbi, afrikai útjainké is): mit keresnek ott, ahol néha valóban a madár is csak átrepülőben jár?



Eddigi sima utunk után ideje volt már egy kis nehézségnek, és ezt meg is kaptuk. A következő napokban semmi sem alakult úgy, ahogyan szerettük volna. (Attila tervez, Isten végez.) A Kaukázus Rali két legnehezebb hágóját elzárta előlünk a hó, így Adjariában és a Svaneti régióban (ez a legvadabb Magas Kaukázus) is többszáz kilométeres kerülőket kellett tennünk, hogy bejárhassuk a teljes útvonalat, és kitűzhessük a feladatokat.



Itt az út vége, 2400 méteren, május végén. Csak hegyi kecskék járnak erre, mint a mellékelt (bogyós) ábra mutatja. Idén még Krazzal sem keltek át.



Ezeken a területeken még a járható útszakaszokon is csak 10-15 km/óra az átlagsebesség, így egy-egy útakadály egyik pillanatról a másikra írta át útitervünket (bár alant pont egy tökéletesen járható hid látható).



Amikor nem a hóakadályok, akkor a technika hátráltatott minket. Egy útszéli defektet lehet persze tragédiaként, és lehetőségként is értékelni. A mi hozzáállásunk is megváltozott, amint megállt mellettünk egy hegyvidéki lakosokat szállító kisbusz, és az utasok szinte kivették a kezünkből a szerszámainkat. Jó volt megtapasztalni, hogy errefelé még valóban segítenek a bajba kerülteknek, és azt is, hogy a vendéglátást az út mentén sem felejtik el.

Gyorsan átalakultak a szerepek is kis csapatunkban: míg Szabi a szakszerűségért aggódott (feleslegesen), Attila a népek barátságát ápolgatta a segítőinktől ajándékba kapott védőitalokkal, valamint előásta a Jennyben napok óta lapuló istentudjamibőlkészült/útszélénvásárolt házipálinkát cserébe. Mindezt természetesen kizárólag önfeláldozásból, hiszen mindenütt irva vagyon és komolyan kell venni: egy grúzt soha nem sérthetsz meg jobban, mint ha visszautasitod a felkinált italát. De tényleg.





Ha pedig nem az időjárás és nem is a technika szólt közbe, akkor a térség politikai helyzete késztetett bennünket útvonalmódosításra. Dél-Oszétiába minden igyekezetünk ellenére sem sikerült bejutnunk, mert legvégül – kedvesen ugyan, de – megálljt parancsolt nekünk Oni város rendőrfőnöke. Persze nem hittük el, hogy az oszétok emberevő szörnyetegek lennének (ahogy ezt arrafelé beállították), de nem volt választásunk – rendőri kíséretet kaptunk egészen addig, amíg egyértelművé nem vált, hogy nem fordulunk ismét a határ felé vezető útra.

Noha Szabi már meg volt győződve arról, hogy Kutaisi városa a mi Bermuda háromszögünk, ahonnan sosem szabadulunk, minden akadályozó tényező ellenére is hiánytalanul kitűztük az ötnapos grúz szakasz útvonalát és feladatait. Eljutottunk az elképesztő Ushguliba (Európa legmagasabban fekvő, állandóan lakott településére), bebarangoltuk a csodálatos Racha régiót, és Tbilisziben is nagyon vicces gyalogos etapot sikerült kijelölnünk a versenyzőknek.



Talán mondanunk sem kell, hogy az otthoni médiában szajkózott "bizonytalan grúz helyzet" is csak annyira volt bizonytalan, mint egy háromlábú szék. Huba még tüntetett is egy kicsit viccből, és csak kevés (vodka) tartott vissza, hogy ne vonuljunk mindannyian utcára egy "Monnyonle!" feliratú transzparenssel. Végül is lepedő lett volna a szállodában, festékszórónk is volt Jenny hátsójában...



Szóval minden eddiginél nehezebb, a CC korábbi résztvevői számára is ismeretlen, csodálatos tájak várják szeptemberben a második Kaukázus Rali indulóit Grúziában.

=============================================================



After a day off in Batumi we started off for the picturesque Adjaria. This part of the country has one major road crossing it which is marked with thick red line on every map. In reality it doesn't exist. I mean it does exist in some form but the red line might mean 'do not use it!' Well, it's just the road for a challenge in the Caucasus, so no complaints... and the landscape is astonishing! Wonderful canyons, beautiful highlands and almost impassable mountain passes are the highlights of this stage of the rally.





We have no other option than accept the fact that this is the only road here and the locals use this as well. Actually the density of the population is in correlation with the quality of the roads. Once in a while there was a Niva, a Zil or a Kraz coming our way and occassionally a member of the marshrutka network of old Ford Transits and their brave drivers. That's it.
And some folks walking from and to who-knows-where. One of the recurring questions was where the heck are these guys walking to (and from) in the middle of the nowhere? Just like Africa, we had the same experience there.

We had a pretty 'smooth' day so far, so it was hight time we got some troubles. Nothing went as planned in the upcoming days. Two of the most difficult mountain passes were closed due to the snow, one in Adjaria and the other one in Svaneti region, so we had to make a couple of hundred kilometers of detour to cover the planned route and fix the challenges. On these roads the average speed is 10-15 kilometers an hour.



This is the end of the road on 2400 meters end of May. Only goats use this road as you can see on the photo below. Even the Kraz cannot pass this.



When there was no snow blocking our way we had to cope with technical difficulties. We were lucky enough to get a flat tire when it was not raining and immediately we got help from the driver and passenger of a local marshrutka - whether we asked for it or not :) They actually took the tools out of our hands and started to change the tire themselves.



And they didn't miss reminding us for Georgian hospitality so within a minute one of them appeared from the back of the van with a huge bottle of beer and started to make cups from plastic bottles in order to drink beer properly.

So while Szabolcs was (unnecessarily) worried about the remove-install process of the tires Attila was making friends with the booze we got from our helpers. He dig in Jenny's back to return the favour and handed over a half bottle of home made cornel spirit we bought a couple days ago (let's call it a difficult-to-drink material). While we (they) changed the tires we all consumed each other's drinks. We read it several times and took it seriously: never offend a Georgian with not accepting his drink.





And when we had no problems with the geographic and technical situation politics was the problem making us change our route plans. We couldn't get into South Ossetia even though we tried it hard. The kind but determined chief police officer stopepd us n our way from Oni to the Ossetian border ans asked us to go back to Oni and take the other road. We tried to convince them that we do not believe that Ossetians are cannibal monsters but it didn't help. We got police escort until they were sure we took a 'safe' road down South.



Although Szabolcs was sure that Kutaisi is our Bermuda triangle as whichever road we took after a while we always ended up there, in contempt of all the difficulties we successfully made all the challenges and had the final route ready in Georgia. We made it up to the fascinating village of Ushguli (said to be the highest permanently inhabited village in Europe), roamed around the wonderful region of Racha and again we set up a funny walking 'tour' as the last stage for the day (for the competitors) in Tbilisi.

Huba even went for a small (political) rally in Tbilisi with a young group of demonstrators just for fun and only good old laziness kept us from marching out on the streets together with a banner with 'Resign!' (or something similar) on it. We had clean sheets in the hotel and paint sprays in the car... but later on we decided to drink another beer :)



So the participants of the second Caucasian Challenge will face more difficult but at the same time more beautiful stages in Georgia than ever.

Allah bosszúja a melegvizért, valamint szeretjük Grúziát / Allah's revenge for the hot water and we love Georgia

FOR THE ENGLISH VERISON - SCOLL DOWN!

Reggel már alig vártuk, hogy újra elérjük a tengert. Sinopban lesz a futam pihenőnapja is, fontos volt a jó szállás megkeresése. Találtunk egy egészen klassz kempinget, közvetlenül a tengerparton, kedves tulajjal, ukrán feleséggel, képzeletbeli tiszta udvar, rendes ház táblácskával. Jó lesz. Sinop a helyi Siófok, sok gagyi ajándéktárggyal, és rengeteg vendéglátóhellyel.



Ja, és nincs igazán probléma a nemzeti identitással sem errefelé, a következő kép nem nemzeti ünnepen készült, csak egy sima hétköznap. Hm.



Ezután jött egy újabb felejthető nap, zúzással a tengerparton, hülyéskedéssel a feladatok kijelölése során. A versenyzők nem fognak unatkozni itt sem. Elmentünk majdnem Trabzonig, végül Orduban találtunk egy kis motelt közvetlenül egy tengerparti sziklaormon, ott aludtunk.
A hely jó volt, de nem volt meleg víz. Reggel sem. És nem azért mert elromlott, hanem mert csak.
Ezt azzal bosszultuk meg, hogy reggel, amikor elfelejtették felszámolni a vacsorát, nem emlékeztettük őket a mulasztásukra. Isten nem ver bottal. Ezek szerint Allah sem. Ja, és Attila elhozott egy hosszabbítót is. Határozottan jobban jártak volna, ha bekapcsolják a "kalorifert".



Tegnap aztán már (nagyon) várt ránk Grúzia, mi meg rá – ezt az országot nem lehet nem szeretni. Kicsit lepattant az egész, a városokra és az emberekre is rányomta a bélyegét a távolabbi-, és a közelmúlt. A társadalom jóvátehetetlenül kettészakadt. Nálunk is nagy gond ez, de ami itt tapasztalható, az sokszor valóban tragikus. És nemcsak ebben különbözik ez az otthoni helyzettől. Az egész országot körüllengi valami megfoghatatlan hangulat. A régen megszenvedett, frissen kiharcolt, és büszkén viselt szabadságé. No meg persze olcsó és jó a kaja meg a pia, és szépek a lányok. Örülünk, hogy itt lehetünk ismét.



Két kedves történet: a határon teljesen megdöbbent a fülkében ülő lány azon, hogy Szabi tavaly négyszer lépett ki-be az országba, konkrétan pont az orosz konfliktus előtt-alatt és után. Mindenkit odahívott, megdicsérték, és örültek neki. Ötször kellett elmondania, hogy szereti Grúziát, nyolcszor pedig megígérnie, hogy még visszajön. Mindezt úgy, hogy a határőr lány nem beszélt az oroszon kívül semmilyen nyelven. Vicces volt. Kicsit megakadt ugyan azon, hogy a négy alkalomból három során különféle autóval (Lada Niva, Nissan Pathfinder és Jenny) történt mindez, de az ígéretekért cserébe a kézzel írott Z-rendszámos forgalmin sem akadt ki nagyon. Legalábbis igyekezett nem kimutatni, hogy legutóbb egy kazah seftes (nyilvánvalóan hamis) irataira hasonlít leginkább az Okmányiroda által kézzel kitöltött közokirat.

Batumiba érve leültünk egy sörre az utcán, épp a luxusszállóvá alakított Intourist Hotel mellett. Itt összpontosul a társadalom krémje, fekete terepjárók vetik a fényt. Ezek közül is kimagaslott egy G-Merci, AMG tuning, V8-as kompresszoros csúcsmodell. Megnéztük jó alaposan. Ekkor megjelent egy olyan nő, aki szintén vetette a fényt, szintén csúcsmodell volt – és akit szintén megnéztük jó alaposan. És ekkor következett a nagy pillanat: az egyik csúcsmodell beszállt a másikba. Nehéz volt szóhoz jutni...

Mire megtaláltuk (kiváló és rendkívül olcsó!) szállásunk, további két vendéglátóipari helyen kellett még minőségi ellenőrzést tartanunk – persze csakis a majdani résztvevők érdekében. Hősök vagyunk, no – a munkáé legalábbis mindenképpen.



==================================================================



We couldn't wait on the morning to reach the sea again. We'll have a day off during the rally in Sinop, it was important to find a good campsite. We did find a cool camping right on the beach, some 7 kilometers from the town. The owner is a nice fellow (and an offroader - biker too). In season they make fresh fish on grill, even during the Ramadan we'll manage somehow.



Sinop is a nice little seaside holiday town with lots of places to eat and drink.

Oh, and it seems that they don't have a problem with national identity as you can see on the photos. And this was not a national holiday, just a regular weekday.



There was another average day coming up with fast driving on the seaside road and playing stupid while setting up the challenges. The competitors won't be bored on this stage too.We almost drove till Trabzon and finally stopped in a town called Ordu and stayed in a small motel right on the beach. The place was good but there was no water. Neither in the evening nor in the morning. Not because the heater broke down, just because.

We took revenge in the morning with not reminding the staff for forgetting to add yesterday's dinner to the bill. And Attila was so mad at them that he stole an extension cord from the room. Well, they'd be better off switching on the "kalorifer".

And then Georgia was waiting for us and we were waiting for Georgia. You can only like this country. It's a bit run down both the cities and the people wear the invisible stamp of the past problems both in the socialist era and the economic and political crisis in the '90s.The society is broke into high class and the poor. This is not the only thing which makes Georgia different. The whole country has some strange mood, the freedom which was so hard to reach for ages.
And of course the food and the drinks are exceptional, and the girls are beautiful. We are glad to be here again.



Just two short stories: the girl in the little booth at the border was almost shocked that Szabi (based on his passport) entered 4 times into Georgia last year. And he did it right before and after the conflict with Russia. He called everyone there to see this, they tapped his back and he had to say five times that he likes Georgia and promise eight times to come back again. All this with the girl speaking no other language than Russian. It was funny. She was a bit surprised on the fact that out of the 4 occasions he entered Georgia with 3 different vehicles (Lada Niva, Nissan Pathfinder and Jenny), but thanks for his promises she didn't even get stuck on the fact that we only had a paper filled with handwriting as the official papers of the car.

After reaching Batumi we sat down for a beer on the street right next to the recently renovated (5*) Intourist hotel. This is the place where the cream of the Batumi society congregates.

There was a beautiful G-Klass Mercedes parking there: black finish, V8 engine with compressor, AMG tuned, whatever was available on the price list. We take a good look. And then a woman showed up from somewhere, another as super class just like the car. We took a good look again. The highlight was when one super class sat into the other super class (i.e. the woman into the Mercedes). We sipped into our beer and agreed again that we like Georgia.

While we were searching for our (very nice and very affordable) hotel we drank in another two bars, I mean we had to check another two places. How do we write the road book if we don't check the places before, huh?That was only for the future participants. We are heroes - heroes of work, no question about it.