Olvasnivaló

Még nekünk sem sikerült csapattársaink útleirásait és élménybeszámolóit elolvasni, de elkezdtük és nagyon élvezetesnek találtuk őket, igy ajánljuk nektek szeretettel!


*** Kerényi György, "ladánedzett" sporttárs szines beszámolója ***

(ezen az oldalon alul vannak a korábbi bejegyzések, érdemes sorrendben olvasni...)


*** A Quart Team blogja ***


*** A Roncsbrigád csapat blogja ***


*** Az autosforum.hu beszámolói ***

(és alatta linkek a többi cikkhez)


Jó szórakozást!

ZÁRSZÓ

Kemény volt...

A szervezők számára már az első napokban kiderült, hogy remek kis csapat jött össze és nem fogunk unatkozni a 17 nap alatt. Nem csalódtunk. Őszintén szólva a tavalyi futam is remekül sikerült, de az idei rali (köszönhetően nektek) talán még erősebb nyomot hagyott az általunk meglátogatott helyeken, a helyiekben és - bizunk benne - mindannyiunk életében. Fantasztikus 2,5 hét volt, amire szerintem mindig emlékezni fogunk. Nem hiszem, hogy lesz még egy alkalom, amikor 30 ember átalszik egy 6,2-es földrengést és senki nem vesz észre semmit az egészből :)

Szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki ott volt, hogy jelenlétével hozzájárult ahhoz, hogy a kaland teljesebb legyen, mert mindenki hozzátett valamit a futamhoz.

Köszönjük
-a Quart csapatnak, hogy nem adták fel és végignyomták a versenyt (és nem törték össze jobban sem magukat, sem a verdájukat),
- a Roncsbrigád (Moszkvics) csapatnak, hogy megmutatták: üres csomagtartóval és nulla felkészüléssel is előre lehet jutni,
- a Samara csapatnak, hogy megmutatták, 3 hetes ismeretség után is csapatot lehet alkotni és végigcsinálni a futamot úgy, hogy nem öljük meg a másikat (Timinek külön köszönjük, hogy Kapanban nem mészárolta le Kalasnyikovval a fél mezőnyt),
- a Triboli csapatnak (Thomas és Waltraud), akik megmutatták, hogy nincs lehetetlen és a kétkerék meghajtású Kübelwagennel megmásztak minden elképzelhető helyet időt és energiát nem kimélve,
- a 01-es Pace carnak, akik elképesztő topográfiai ismeretüket felhasználva megtalálták a Kaukázus egyetlen mocsarát 2600 méter magasan a Zagor hágónál és le is tesztelték a Pajeroval,
- a Texas Dream Teamnek, hogy első nap tökrevágták a Cherokeet, igy mindenütt vendégeskedhettek egy kicsit, és még csak meg sem ölték magukat első túrájukon (Alice-nek dicséretére legyen mondva a sevan tavi hátraszaltó, Charlesnak pedig Sztálin szülőháza előtt bemutatott aszfaltlefejelős produkció),
- a G'Roby csapatnak, akik szó nélkül türték, hogy használjuk mobil lakásukat és annak felszerelési tárgyait, mert itt-ott hiányos volt a felszerelésünk,
- a Lada csapatnak, akikre mindig lehetett számitani valahol az út mentén, ha az ember hátra maradt, hiszen mindig volt náluk pár üveg szesz, emellett nem hagyták éhen halni az érintett országok szerelőit sem,
- lengyel barátainknak, akik megmutatták nekünk, hogyan kell elpusztitani egy üveg vodkát (valamint 2 rendőrt) 5 perc alatt,
- a hajmeresztő mutatványokat bemutató Extreme Trifle csapatnak, akik Istanbultól Jerevánig szórakoztattak minket nem mindennapi produkcióikkal (igen, ők tényleg ennyire hülyék és mindig ilyenek),
- valamint csapaton kivül Gábornak a fenséges sevan-tavi paprikás csirkét és a tank tetején főzött csirkét és a médiamegjelenéseket, Gézának pedig azt, hogy rendületlenül rögzitett és forgatott és mindig megtaláta a legjobb alkalmat, hogy képünkbe nyomta a kameráját és felvegye a meztelen igazságot...

Köszönjük mindenkinek (és itt tolmácsolnám az intézmény vezetőinek köszönet nyilvánitását is), hogy részt vett a karitativ munkában és sok ezer kilométeren keresztül cipelte magával az ajándékokat a karabahi gyerekotthonnak.

Sajnos nem mindenkitől volt módunk elköszönni a záróbuli után (nem is tudom, hogy is volt pontosan a vége...), de tudomásunk szerint mindenki épen (egészségesen?) hazatért és próbál vissza illeszkedni a hétköznapokba.

Ha jól tudom, Géza anyaga a szeptember 26-i Fókusz Plusz adásában lesz megtekinthető, az anyagot később szintén feltesszük a honlapra.

17. nap - az utolsó kihívások, és: JEREVÁN! / Day 17 - tha last challenges and... YEREVAN!

Eljött hát ez a nap is - befutott a II. Kaukázus Rali mezőnye Yerevan-ba!

Magáról a mai szakaszról sok mindent nem lehet elmondani. Komoly kihívás már nem várt a résztvevőkre. Persze volt aki talált magának, a G'Roby csapat megkeresett egy számunkra ismeretlen utat a hegyeken át a Tatev monostorig, lelkes elbeszélésük alapján lehet hogy a jövő évi futam erre megy majd. Amúgy a Tatev épületegyüttese megéri a kitérőt, elég elképesztő helyen van az ország egyik legszebb vallási központja. Kár hogy egy ottfelejtett rozsdásodó toronydaru enyhén rontja a kolostor összképét.

Jerevánban már vártak minket örmény barátaink. Csodálatos szállást szerveztek a társaságnak, jó volt felfrissülni a szálloda medencéjében. Persze nincsen rózsa tövis nélkül, egy szovjet típusú asszony egy felmosóval erélyesen megtiltotta nekünk (tehát ő, a takinéni nekünk, a fizető vendégeknek) hogy a trambulinról ugráljunk mert vizes lesz a kő. Na nem is kellett kétszer mondani...

Jerevánról érdemes tudni hogy nem olyan érzése van az embernek hogy más országban van hanem mint egy másik bolygón - legalábbis ami a belvárost illeti. Modern, csillogó-villogó épületek, a világ legtöbb egy főre jutó nagy fekete autója. Érdekes és vicces egyszerre, miután az ember bebarangolta az ország eldugottabb, vidéki részeit is.

És az ellentétek. Az alábbi két kép egymástól 70 méterre készült:

Az esti díjkiosztó egy vadonat új és trendi kiülős étteremben volt. Ennek ellenére nem nagyon volt olyan ital, ami 1 Eurónak megfelelő összegnél drágább lett volna.
Ime a hivatalos végeredmény:

I. Quart Team - Gyurman Zoltán és Visnyovszki Ádám, Toyota Hilux

II. Texas Dream Team - Alice Yates és Charles Westrup, különféle járművek

III. Triboli Team - Waltraud Lang és Thomas Danuch, VW Kübelwagen (emberfeletti teljesítményt nyujtottak, tényleg)

16. nap: frontvonal, tűzszüneti zóna és újra Örményország / Day 16 - front line, demilitarized zone and back to Armenia

Reggel két feladatot kellett még teljesítenünk Stepanakert-ben. Egyik a vízum beszerzése (na ja, komoly ország, komoly szabályok...) a másik pedig a futam karitatív programjának kiteljesedése: a stepanakerti gyerekotthon meglátogatása volt. A külügyminisztérium lelkes munkatársa mindenben a segítségünkre volt, persze ez olyan nagyon nem gyorsította fel a szovjet bürokráciát (tulajdonképpen egyik ország sincsen, mégis mindkettő egyben jelen van ezen a megyényi területen).

A gyermekotthonban igazán meleg fogadtatásban volt részünk, örültek a magunkkal hozott mázsányi adománynak. Itt az állam igyekszik támogatni az ehhez hasonló árvaházakat, de a keret nagyon szűkös. Nem éheznek, fedél van a fejük felett - de minden ami ezen felül van az különleges. Minden csapat kivette a részét a munkából és rengeteg adományt hoztak magukkal annak ellenére, hogy sokan igazán kis méretű autóval indultak útnak, de így is találtak helyet az ajándékos dobozoknak és zsákoknak. Tengernyi játék és a kreatív fejlődést segítő eszköz került az asztalokra a csemeték és a vezetők nagy örömére.

A végén lett vagy fél egy mire el tudtunk indulni a tiltott zóna felé. Néhány csapatot győzködni kellett hogy erre menjen mert már ekkor látszott hogy éjszakai beérkezés lesz. Szerencsére mindenki nekidurálta magát - és örömmel hallgattuk később hogy "ezt kár lett volna kihagyni".

Az első döbbenet Aghdam valamikori százezres, ma elhagyott üres és romos városa. Kicsit nagyobb volt a feszkó a helyi katonák között mint korábban, ezt autónként ezer drammal és pár szál cigivel kellett feloldanunk. Megoldottuk. Az ameriakiakat valamiért visszafordították - vagy csak ők értelmezték így - ki tudja. Nem csoda hogy nem találták fel magukat, Aghdam régebbi város mint az Egyesült Államok.

A tűzszüneti zóna változó minőségű útjain a kihívás inkább lelki mint fizikai jellegű. Engem már elsőre is nagyon megérintett a valamikor gazdag és bőségesen termő táj elhagyatottsága, üressége. Egyedülálló mementója ez a táj az emberi butaságnak. Ide hoznám a világ összes politikusát edzőtáborozni. Kiraknám őket a mezőre egy sátorral aztán integessenek a lövészárkokban és magasleseken kuporgó távcsövező katonáknak, bízva abban hogy a tizenhat éve tartó status quo nem épp abban a pillanatban borul fel...

Aztán az iráni határ mentén húzódó Araks folyó partján visszaszerpentineztünk Örményországba, egy igazi szamárcsapás-szerű úton. Itt ugyan nagy élet továbbra sem volt (enyhén szólva...) de némiképp vigasztalt a tudat hogy már nem a senki földjén járunk. Volt például újra térerő.

Kapanig új út vezet, ezt már sötétben tettük meg, de meg se kottyant a napi etap fáradalmai után. A szállodában nyitott konyha és hideg italok vártak minket. A tulaj és barátai épp akkor értek vissza a vadászatból, Timi persze rögtön hadonászni kezdett az egyik tag AK-47-esével amitől mindenkit kirázott a hideg és sokan a földre buktak... Kissé hebrencs nőszemély.

15. nap - Ilyen ország nincs is: NKR / Day 15 - the weirdest country: NKR

Azaz Nagorno Karabah Republic.

A délszláv konfliktus mellett ez a táj Európa közelmúltjának másik háborús övezete. A másikkal ellentétben itt kézzelfogható nyo

mai vannak a vérontásnak, körülpillantva a gyönyörű tájon még nyilvánvalóbb minden háború feleslegessége. A Sevan tavat (és a háború minden nyomát magukon viselő városokat és embereket) magunk mögött hagyva felkapaszkodtunk a Sotk körüli aranybányákhoz, majd leereszkedtünk Karabah völgyeibe. A határőrbódénál egy Volgás elöljáró elmagyarázta hogy itt a frontvonal és megesznek az azeriek ha elkapnak, majd mosolyogva engedett utunkra.

Aztán jöttek a festői kanyonok és szurdokok, itt- ott kilőtt tankroncsokkal, emberekkel csak mutatóba találkoztunk. Az egyik folyóparti roncs tetején Gábor is beteljesítette küldetését, egy kiváló paprikás csirkét főzött. Az északi sark után ez nem volt kihívás a számára, de a hely hangulata talán még annál is szürreálisabb volt.

Az utak valamivel jobbak voltak mint korábban, ettől függetlenül offroad volt a javából. Egészen addig amíg már az államhatáron (ha van itt egyáltalán állam...) belül el nem értük az orosz-örmény milliárdos birodalmát. Nyolc kilométer kovácsoltvas kerítés a murvaörlő üzem körül, tükörsima aszfalt szerpentin, csillogó villogó kolostor a hegytetőn és Vank furcsa városkája... nehéz ezt szavakkal visszaadni, látni kell. Majd gyertek jól el és nézzétek meg :-)

Aztán Stepanakert, a furcsa állam furcsa fővárosa fürtökben mászkáló csajokkal, olcsó árakkal és remekbe szabott szovjet stílusú épületekkel. Minden fel van újítva, ami nem azt épp csinálják. Láthatólag az oroszok megvették az országot kilóra, minden egyes üzlet, szálloda, étterem bejáratánál vagy a recepciós pulton ott látható a karaahi mellett az orosz zászló is. A szálloda szerintünk valaha kórház lehetett, elmebeteg méretű helységei voltak a kórtermek, folyosóin ma is el lehetne szállásolni egy komplett sebesült hadosztályt. Érdekes egy hely ez, na.

A party kissé szolidabb keretek között folyt az éjjel, a csapat már fáradt. Holnap jön a világ egyik legelhagyatottabb vidéke, Agdam, a valaha százezres (ma teljesen szétlőtt) város, majd a Karabah és Azerbajdzsán közötti tűzszüneti zóna...

14. nap - ismét hegyek között + népekbarátsága parti no. 2 / Day 14. - in the mountains again + beautifulfriendship party no. 2.

A csodás Tbilisi reggel esővel és hűvös széllel köszöntött minket, ez nem volt túl bíztató az esti vadkempingre nézve. Azzal vigasztaltuk magunkat hogy még előttünk az örmény határ, meg a tó még messze van...

Tbilisitől a határ talán egy órányira van, útközben bevásároltunk az esti csirkepaprikáshoz, amit Gáborunk, a Lucullus Baráti Társaság prominens vezére vállalt be. A határtól kissé tartottunk, de tulajdonképpen csak kellemes meglepetések vártak. Főként hogy nem volt szinte senki előttünk, a vízum ára a májusinak ötödére csökkent és olcsóbb lett valamivel a méregdrága és igen felesleges örmény autós import export biztosítási mittomén papír. Mivel senki nem tudja elolvasni az örmény (és a grúz) írást a helyieken kivül ezért fogalmunk sincs mire kérnek kb. 40 eurót, de ilyesmiken nem akadunk fent. Meg úgy általában semmin se. A bankos ablaknál kaptunk szőlőt, a vámosokra várva megkínáltak vodkával. Béke és barátság.

A májusban a határra menekitett Ford Explorerünket nem sikerült kiszabaditanunk, mert a jelenlegi tulajdonos épp nem volt velünk, a sebtiben irt adásvételi szerződésünket nem fogadták el (meg amúgy semmilyen papirt sem), igy a megbeszéltek ellenére nem tudtuk elvinni, illetve a sokat szenvedett Tecas Dream Team részére felajánlani az autót. abban maradtunk a commandanteval, hogy amikor közös örmény barátunk megérkezik Jerevánba, akkor együtt visszajövünk ide és megejtjük az akciót.

Aztán ahogy hatoltunk befelé Örményországba az idő nem javult, az északi országrész meg valami irgalmatlan szakadt, úgyhogy kedvünk nem volt fényes. Voltak érdekes boltok, érdekes emberek, érdekes utak. Felmentünk az egyik legszentebb helyre az országban - ez a Haghpat monostor. Nagyon szépen helyreállították, történelmünkre büszke középeurópaiként érdekes belegondolni hogy a templomegyüttest 374-ben alapították, 450 körül már volt papnevelde és könyvtár, az első jelentősebb felujításon 1000-ben esett át... Valóban az európai kereszténység bölcsője, de hogy ennyire...

Emeltünk a hangulaton pár maligánfokot és korán elértük a táborhelyet. Az eső kellemetlenül szemetelt, száraz fát szerencsére vettünk útközben. Elhatároztuk hogy NO PASARAN, tüzet raktunk és elmentünk megkérdezni a helyi halászformákat hogy mi az előrejelzésük az esti időjárásra.

Konkrétan oroszul kiválóan beszélő Gábor barátunk tolmácsolásában így hangzott a párbeszéd:

-Aztán mit szól ehhez az esőhöz?

-Lóf*sz ez gyerekek, elmegy a f*szba.

Ha az ember 20 éve halászik ugyanott akkor van némi fogalma a környék klimatikus viszonyairól. Fél óra múlva mire elkezdtek beszállingózni a többiek csillagos volt az ég, ropogott a tűz, pucoltuk a hagymát a vacsorához.

Aztán persze kerekedett rettentő buli, evészet ivászat, népek barátsága. Színesítette a képet Alice hatpontos hátraszaltója a másfél méteres partfalról, valamint a helyiek, akik beálltak egy ladával középre és rém torzan nyomták a helyi Valerijt. Megfejtésre vár hogy miért van errefelé mindenkinek csak egy száma a magnóban amit hallgat. Ha valakinek van tippje ossza meg velem. Mi mindenesetre hajnal 3-ig iszogattunk a tábortűznél és hallgattunk a rákhalászunkat, aki ezerszer is megköszönte, hogy idejöttünk hozzá és az ő országába.

13. nap - újra aszfalt, Sztálin, és a szépséges Tbilisi / Day 13: asphalt again, Stalin and fabulous Tbilisi

Az eddigi sztorikhoz képest nyugodt nap következett, de sokan nem így élték meg a fővárosba vezető alig 300 kilométert.

Naná döglöttek voltunk, a tegnapi fáradalmak és az éjszakai vezetés "le a hegyről" sokat kivett

belőlünk. Goriba érve persze megérintett minket is a 2009-es élő Sztálin kultusz, nem lehet nem

viccesnek találni egy ilyen képet, nézzük csak azt az utcatáblát:

Épp itt parkoltunk és az Intourist Café & Bar-ban fogyasztottunk amikor befutott a versenyben utcahosszal vezető Quart Team - jó alaposan összetörték a gépük hátsó lökhárítóját. Semmi dráma, mindössze negyvennel nekitolattak egy közlekedési táblának, amikor meg akarták kérdezni néhány út szélén ácsorgó helyitől a helyes irányt. Senki sincs itt biztonságban - saját magától. A helyieknek meg elmagyarázták, hogy a magyarok igy szoktak útirányt kérdezni.

Utána irány Tbilisi. Talán az egész túra leghangulatosabb városa, minden bizonnyal itt a legőrültebb a közlekedés és itt van a legrosszabb táblázás. Tulajdonképpen nincs is tábla. A világ ezen a táján (Törökországtól keletre) amúgy is létezik egy afféle össznemzeti játék: találd meg az irányt magad, onnan fogod tudni hogy sikerült hogy találsz egy táblát, rajta a célod. Egészen érdekes kihívás például a Tbilisi reptér megtalálása éjjel, ajánlom mindenkinek. Előbb van kitéve egy sörreklám óriásplakáton egy Bon Voyage felirattal (érdekes az is hogy miért bon voyage, amikor a túloldala welcome, de ez legyen a cég titka) mint az hogy airport.

Ámde lehet apróságokon bosszankodni, csak minek. Összességében remek hely Grúzia, Tbilisi szintén.

Itt végre jó csajok, olasz tésztaételek és finom borok is találhatóak, meg wi-fi. Eme földi javakból a résztvevők egyéni izlésük szerint vették ki részüket.
A tbilisi hotelben nem volt felhőtlen a hangulat, miután az utolsónak érkező angolok jóindulattal is alig élhetőnek nevezhető szobá
kat kaptak, cserébe a csapat felvonult a legfelső emeleten található (egyébként csodás panorámát nyújtó teraszra és reggel hatig skót népdalokat orditva szórakoztatta a környéket. Hiába no, ha aludni nemlehet és már a könyvtár is be van zárva, valamivel csak múlatni kell az időt, különösen, ha épp akadt egy-két üveg gin meg sör.)